Magyarország Európa akkugyártó nagyhatalma akar lenni és Orbán Viktor nem engedi, hogy bármi közbeszóljon, kerül, amibe kerül. Debrecen mellett repülőtér nagyságú területen már épül a CATL-gyár, az iparág ékköve –

Újra sikerül kicsit időt szakítani a Zóna írására, szerkesztésére, hogy adjon némi életjelet: sajnos napi szinten egyelőre nem vagyok képes foglalkozni vele, de alkalmanként fel-felélesztem, hogy lássák, nem halott, csak most alszik. Nagy kár pedig, hogy pont most nem tudok rendszeres híradásokat ígérni, mikor a lehető legriasztóbb külpolitikai jeleket tapasztalom.

De hát a Jóistenit neki. Ezt már én sem bírom szó nélkül megállni. Nem csak azt a végtelen, elfogult pártosságot nem, amit kormányoldalon látok, ostobaságnak azért nem írom, mert ezek nem rációvezérelt dolgok, se itt, se ott, hanem azt a végtelenül erőtlen, illetve erőltetett, amnéziás tiltakozásfélét sem, amit emitt.

Mikor Kissinger feltalálta a pingpong-diplomáciát, ámult a világ, hogy milyen szellemesen közelítette meg a nagy és ellenséges Kínát. A módszer maga tényleg elegáns volt, meg kell hagyni, de a kínai–amerikai közeledéshez szükséges volt az is, hogy Kína egyáltalán akarjon tárgyalni, szóval lehetett volna az akár billiárd-diplomácia is, a pingpong csak formalitás volt.

„Teljes készültséget rendelt el Oroszország, felkészültek a NATO-támadásra” – Origo.

„A küldetésem a kampány következő 18 hónapjában és elnökségem alatt az lesz, hogy véget vessek az állam és a vállalati hatalom korrupt összeolvadásának, amely azzal fenyeget – most fenyeget azzal –, hogy egy újfajta vállalati feudalizmust kényszerít országunkra; kiárusítja gyermekeinket, lila hegyünk fenségét; megmérgezi gyermekeinket és lakosságunkat vegyszerekkel és gyógyszerekkel; teljesen kizs

Némi megfontolás után úgy döntöttem, hogy nem engedem át teljesen a tetszhalálnak, kómának a Zónát: mikor van rá időnk és okunk, Gaál kollégával egy-egy jegyzetet azért publikálunk a felületen, részint, hogy ne merüljön teljesen feledésbe, részint, hogy pukkadjanak meg az ellenségeink, akik a kényszerszünet hírére pezsgőt bontottak.

Harminchét éve lakik Magyarországon. Felvidéki magyar, ide ment férjhez, itt születtek a magyar állampolgár gyerekei. Miután Szlovákiában nincs kettős állampolgárság, ő pedig szereti a szülőföldjét, akárhova is tartozik, nem vette fel a magyart.

Ez a mai második rész kicsit hosszú lesz, de érdemes elolvasni. Arról szól, hogy miképpen akarja a Kreml talán nyílt háború nélkül ugyan, de mégis a vazallusává tenni Moldovát, milyen módszereket alkalmaz már évek óta, miket tervez és milyen céljai vannak abban a szegény kis országban. És okuljunk belőle, mert más országok is járhatnak így. Például mi magunk.

Egyre aszimmetrikusabb ez a háború, egyre kevésbé hagyományos, már misztikus elemek is keverednek belé, bár szerencsére csak a propaganda szintjén: pár éve senki sem gondolta volna, hogy a kijev-pecserszki ősi barlangkolostor bérleti joga komoly háborús tényező lehet. Pedig az, és ki is használja a Kreml sajtója alaposan.

Iránban pont az történt, amire számítani lehetett: a perzsa újév előestéjének hagyományos ünnepén fellángoltak a tüntetések. Ez most nem szókép, az ünnep még az iszlám előtti, zoroasztriánus eredetű, tehát hagyományosan sok tűzzel jár, más kérdés, hogy a tiltakozók ezt kihasználva gyújtóbombákkal emelték az est fényét, emiatt néhol közéjük is lőttek.

Egyfelől egy totális diktatúra előkészítése folyik, arra az esetre, ha már végképp nem tudják kezelni, amit eddig se tudtak, de kitartott.

Ez a mai második rész arról fog szólni, hogy vannak helyzetek, mikor nem tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk, mikor a tolvajt lopják meg, a szélhámost csapják be, a propagandistának hazudnak, és ettől a fontos merény kifordul medriből s elveszti tett nevét, amint azt Hamlet dán királyfi mondta egy szintén zavarba ejtő helyzetben.

Ha tegnap azt hittük, Prigozsinról kiderült, hogy beborult, ma még roszabbul áll a szénája: már nyíltan vádolják azzal, hogy Putyinnal próbál versenyre kelni, holott csak Zelenszkijjel akart, vele is kötekedésből. Jevgenyij, Jevgenyij álltál volna inkább Anyeginnek, mint hadvezérnek, jobban jársz, most már csak Afrikába futhatsz, ha a cár atyuska megharagszik.

Tüzes újévre számít az Iráni Iszlám Köztársaság, fennállása óta a legtüzesebbre és nem lehetetlen, hogy az utolsóra is: könnyen elképzelhető, hogy jövő ilyenkor már más lesz az államforma arrafelé. Mindenesetre a biztonsági erők már készenlétben állnak a ma esti zoroasztriánus tűzünnep előtt, hogy minden esetleges demonstrációt elfojthassanak.

Manapság sokan tanakodnak arról, mi lesz a háború után, mikor az Oroszországi Föderáció elbukik. Arról ugyanis nem lenne érdemes gondolkodni, mi lesz, ha nyer, azt tudjuk: újabb és újabb háborúk, míg vagy nem veszítenek, vagy körbe nem érik a Földet. De mivel erre nem képesek, előbb vagy utóbb csak veszíteniük kell.

Hölgyeim és uraim, hétfő van, nincsenek komoly harci cselekmények, csak az állóháború tombol szokás szerint, tehát az ISW megint elméleti napot tart, minek következtében Wagner operáit közvetítjük a moszkvai Kremlből. Éspedig a Néva kincsétől Prigozsin alkonyáig. Igen, ugyanis a kutatóintézet Prigozsin és a Wagner konfliktusát viszgálja az orosz Védelmi Minisztériummal.

Irán gondjainak se szeri, se száma, de a legújabb az, hogy elképzelhető, miszerint az egész országot – vagy legalábbis nagyon nagy részét – egyszerűen elnyeli a föld. Erről eddig nem volt szó, se ott, se máshol, de tekintsük intő példának: így jár az, aki elhanyagolja a környezetvédelmet és a vízgazdálkodást. Bár a végromlás talán még elkerülhető.

A mai második rész kriminális lesz, ugyanis valóban bűncselekményekről lesz szó benne – a háborúhoz semmi köze, de híven mutatja be, hogyan működik a mai orosz társadalom, amelyben bárki bármikor bármiért vádlottá válhat, ha pechére akár csak egy kicsit is hasonlít egy évtizedekkel korábban elkövetett bűntény gyanúsítottjára.

Senkit sem áltatnék azzal, hogy ma akár csak kicsit is csendesebbek lettek volna a harcok, legfeljebb sok újat nem lehet róluk mondani. Ott zajlanak, ahol tegnap is, senki sem ért el komoly területi nyereséget, jószerével komolytalant sem, mindkét oldalon hullanak a harcosok, ahogyan eddig is és mintha mindenki kezdene kicsit – vagy nagyon – belefáradni az egészbe.