Tovább dühöng Oroszország megszálló háborúja Ukrajna ellen, már a száztizenkettedik napját írjuk ennek az őrületnek, és hiába minden békevágy, ömlik a vér, égnek a falvak, városok. A hírek is egyre zagyvábbak, mindennek több helyen is utána kell nézni, a közönség lassan szívesebben olvas a vágyairól, mint a tényekről.

Sokaknak nem fog tetszeni, amit írok. Hamvas Béla megértené, de Hamvast sem értik meg. Hamvas ott került tévútra, ahol azt gondolta, hogy ez a világ – mint világ – megszentelhető.

Mintha már nem is egy háború volna ez, amit Oroszország vív Ukrajna ellen, hanem több. Zajlik egy ukrán földön, zajlik egy másik Moszkvában a pacifisták ellen, egy harmadik a Kreml falai mögött dühöng a jelek szerint, egy negyedikben Belarusz érintett, az ötödik helyszíne meg a világháló. Csak béke nincs sehol.

Soha, de soha ne alapítsanak pártot. Igazság szerint, ha van erre lehetőségük, semmit, amibe bármilyen hatóság beledughatja disznóormányát.

Magyarország a TELJES erkölcsi megsemmisülés fele halad. Nincs nyolcvan éve, hogy a háborút egy elnyomó, embereket deportáló, származási alapon kivégző rezsim oldalán fejeztük be a második világháborút.

Ukrajna orosz megszállása tart, a harcok sem enyhülnek, egyre több tanácsot kiabálnak be a partvonalról – egyszer megjegyeztem volt, hogy nem azért nem lehet nemi életet élni a Nagykörút kellős közepén, mert nem illik, hanem azért, mert mindenki beleszólna abba, hogyan kell csinálni – szóval ehhez a háborúhoz is kezd mindenki jobban érteni azoknál, akik vívják.

Oroszország hadüzenet nélküli, megszálló háborúja továbbra is tart és még egy ideig el is fog tartani. Az orosz tüzérség jelenleg fölénybe került egyes frontokon, de ez nem biztos, hogy örökké tart, így aztán mindenki siet: az oroszok a harcokat sürgetik, az ukránok a fegyverszállítmányokat. És csak időnek múlásával dőlhet el, ki fog győzni.

Oroszország hadműveletei Ukrajnában tovább zajlanak, az invázió tart, a harcok nem lanyhulnak – annak dacára sem, hogy ma az Oroszországi Föderációban ünnep van, „Oroszország Napja”, amit aztán mindenki a maga szája íze szerint tartott meg.

Hogy egyértelmű, és világos legyen, mit gondolok a mai világról. Kezdve azzal, hogy mit nem gondolok. Nem gondolom, hogy „jó” vagy „rossz” lenne. Azt se gondolom, hogy „van”.

Oroszország Ukrajna elleni inváziójának száznyolcadik napját írjuk, és nem tudok jó hírekről beszámolni. Persze átütően rosszakról sem: csak sok kellemetlen és értelmetlen dolog történik. Az orosz hadvezetés kezd kifutni az időből, az ukrán kezd kifogyni a lőszerből.

Egy belső hang – nem az ő hangja – megszólította. Sokszor szerette volna, ha ez a hang – vagy inkább egy hang – megszólítja, ritkán mintha meg is szólította volna olyankor, de ez most hirtelen jött. Most sem ő döntött, hanem a hang tulajdonosa.

Elmondom, mit köszönhetünk az orosz politikának, drága barátaim. Nem az orosz embereknek, hangsúlyozom, hanem az orosz politikának.

Az orosz invázió továbbra is tombol Ukrajnában, bár egyes moszkvai körök úgy vélik, látják a háború végét – bár amit ők látnak, az még délibábnak sem nevezhetőm inkább mondanám rémálomnak. Senki se számítson békére egyhamar.

Az orosz invázió Ukrajnában továbbra is kitartóan zajlik, a szeverodonyecki csata minden embervesztesége dacár. Putyin másik háborúja – melyet saját népe ellen vív – szintén tombol, közben a világ is kezdi felismerni, hogy az ukrán gabona nélkül felkopik az álla, de egyelőre megoldás az ügyben nincs, csak képmutató nyilatkozatok hangzanak el.

A hétvégi huzakodás kapcsán egy barátommal – meg is sértődött rajta –, aki önmagát politikailag középre pozícionálja, vagy inkább a közép fölé (akad ilyen ismerősöm jó pár), ismét feltettem magamnak a kérdést: mi a különbség az én gondolkodásom és a többség gondolkodása között?

Oroszország Ukrajna elleni inváziója rendületlenül zajlik, harcok mindenfelé, a háború köde mindent elhomályosít, lassan a fekete és a fehér sem válik el egymástól, egész hadseregek vesznek oda és jelennek meg máshol, tehát vagy arról van szó, hogy Lavrov még nem tud teleportálni, de ők már tudnak, vagy a tömeges feltámadás igen ritka jelenségével van dolgunk.

Oroszország inváziója továbbra is zajlik Ukrajna ellen, lassan már úgy érezhetjük: évek óta tart, pedig még csak 103 napja kezdődött. Más kérdés, mennyi minden történt ez alatt az idő alatt – és mennyi bonyodalom származik majd még a mostani harci cselekményekből és diplomáciai húzásokból.

Nem bírom ki. Pedig múlt év végén, Szilágyi Liliána kapcsán megfogadtam, hogy nem leszek lazac. A lazac (Salmo salar) megszületik egy gyors folyású patakban, folyóban, eltölt ott pár évet, majd elvándorol a tengerbe. Élete végén, ami az ívási időszakot is jelenti, azonban visszatér oda, ahol született. Akadályokat nem ismerve, vízeséseket átugorva, folyással szemben.

Az orosz invázió továbbra is tart Ukrajnában, a harcok ide-oda hullámzanak, békülni nem sokan akarnak: én meg azt számolgatom, hogy az előzményekkel együtt ide s tova már fél éve írok erről a borzalmas eseménysorozatról minden nap, mert nincs más választásom.

Oroszország Ukrajna elleni inváziójának százegyedik napját írjuk, és még egyáltalán nem látszik a harcok vége. Tervek főnek, forrnak a Kreml falai között, a fehérorosz hadsereg az ukrán határon gyakorlatozik, Kadirov Sojgut látogatja, Putyin beszédet mond és nyilatkozik... közben pedig egyre nőnek a veszteségek mindkét oldalon.