Nem mintha örülnék neki. Nem mintha nem örülnék neki. Van, amikor az embernek csak az orra hegyéig kell látnia. És van, amikor hiába akar, mégis tovább lát.

Jellemző, hogy az év utolsó írását pontosításnak kell szentelnem: két napja megpróbáltam összefoglalni a 2021-es év eseményeit úgy, ahogy – vagy hatvan-hetven komolyabb hír jött össze, de az írás megjelenése óta folyamatosan jutnak eszembe azok a történetek, amiket kihagytam.

Nos, kedveseim, ez az év is a vége felé közeledik. Hogy nekem hányadik, le se merem írni. Meg számszerűleg mindegy is.

Ami elromolhat, az el is romlik, mondta Murphy, és csak csodálni lehet előrelátását: ugyan igaz ez mindenre, kőbaltától gőzgépig, de azóta fokozottabban igaz, amióta van Facebook. Most is rá kell jönnünk, mi történt a British Medical Journal és a közösségi oldal viszonyával, mert már terjednek a legendák, mesék, mítoszok.

Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy amit életnek neveznek, egy kollektív játék. Minden egyben, hogy elferdítsem kicsit a „hen panta einai” („hen kai pan”, „minden egy”) görög szlogent.

Még hogy biszex. (Ezt már tegnap meg akartam írni, csak elfelejtettem.)

Mivel ma egyszerűen stagnál a hidegháború, jobban mondva annyi újdonság akad csak, hogy a tárgyalásokat január 10-ére tűzték ki, mely a TASZSZ szerint 12-ére és 13-ára fog esni – ezen már meg sem ütközöm – maradjunk az itthoni híreknél, melyek nincsenek.

Ma két kötelességemnek teszek eleget: egyrészt folytatom a beszámolót arról, hogyan alakul Oroszország és a nyugati félteke viszonya, másrészt megpróbálok tisztába tenni néhány közkeletű vélekedést, melyek erősen befolyásolják a helyzet megítélését a nagyközönség részéről, azonban nagyrészt tévesen alakultak ki.

Drámai a helyzet. Esik a hó. Decemberben soha ilyen nem fordult elő. Lefagy a lónak a szarva, mondaná a nagymamám. Megfejeli ezt a rendkívüli hideg, jelen pillanatban a mínusz két fok, ami alig valamivel nulla fölé emelkedik majd a nap folyamán.

Amit megjósoltam, valóra vált: karácsony van, hír nincs. Bár ennek előrelátásához ugyan nem kellett sok ész.

Hogy egy kicsit védjem a Karácsonyt az óhatatlan spekulációktól.

Karácsonykor nem kéne világpolitikával foglalkozni, sőt, ilyenkor igazság szerint a világon semmivel sem lenne szabad foglalkozni a lakmározáson kívül, csak hát hazudni még karácsonykor sem szabad – és majdnem felérne egy hazugsággal, ha hallgatna az ember Putyin orosz elnök tegnapi sajtótájékoztatójáról. Sok szempontból nagyon jelentős lehet.

Nos akkor, így Karácsonyeste napján. Vagyis Szenteste napján, Karácsony előtt egy nappal.

Írtam én már erről a történetről tegnap egy másik lapban, ma mégis folytatni kell, mert fejlemények vannak és mert mostanra végképp mindenki okosabb lett mindenkinél, minden szitán átláttak, minden ármányt le- és fellepleztek, tétre, helyre, befutóra, hármas befutóra és oda-vissza egyaránt. Magyarul: senki sem tudja, mi a helyzet. Én talán mégis értem.

Meglehetősen nagy fába vágom most a fejszémet, mert a mai monstre miniszterelnöki sajtótájékoztatót egészen egyszerűen képtelenség összefoglalni tömören és velősen, annyi mindenről volt benne szó és annyi ideig beszélt a váratlanul erőre kapott Orbán Viktor.

Meglehetősen rossz hírem van, kérem: a magyar kormányoldalon kitört a sinológia és most középsúlyos járványként terjed.

Ma nincs hír a Szuperpegazus ügyében, azt is hiába dudorászom, hogy „miért nem énekel nekünk, Völner úr”, semmi válasz, szóval nézzünk körül kicsit Észak-Koreában, különös tekintettel arra, hogy ebben az élenjáró szuverenista államban átmenetileg betiltották a szórakozást, de még a nevetést is, ellenben új Napistenük van.

Hej, száll a trojka a friss havon, künn a pusztában, három pej paripa repíti: Pegasus, Candiru és Predator. Nemezcsizmás muzsik hajtja, nagy bojárok ülnek rajta, mulatoznak, vígan vannak, van vodkájuk, sós heringjük, mégis mind csak hallgatóznak: mit beszél a földjük népe? Nem beszél az,  inkább hallgat, füle van nálunk a falnak!

Három másodpercre belenéztem a Tv2-n most futó, A Nagy Ő című „realitybe”. Kék tenger, bérelt vitorlással, nem „Mészáros Lőrinc” nagyságrendje, de még Borkai mesteré sem, ez János bácsinak szól, és Mari néninek, akik adásról adásra újra üresfejű fiatalnak érezhetik magukat.

A tegnapi kényszerszünet után újult erővel indul a Zóna, blablabla... az a baj, hogy ez most nem közhely. Olyan hír került elém, ami borzongató perspektívákat nyit meg és egyre bizonyosabbá teszi, hogy a közösségi média mindennemű használata olyasmi, mintha az ember meztelenül, fegyver nélkül sétálgatna egy bengáli tigrisrezervátumban.