Szele Tamás: A kínai kőleves

Előre szeretném leszögezni: kínai kőleves nem létezik, a kínai konyhaművészet csodálatos, de kövekkel nem foglalkozik – a kőleves egy magyar népmesében fordul elő. Hogy mégis idekerül, az annak köszönhető, hogy Kína új világrendet hirdetett a Chatham House elemzése szerint, és ez az új „geopolitika” a leginkább mégiscsak olyan, mint a magyar mese kőlevese.

Kezdjük azzal, hogy manapság kifejezetten túlkínálattal szembesülünk „új világrendekből”. Az első ilyen, mely még 2014-ben felmerült, „Az orosz tavasz forgatókönyve” címet viselte, az akkor még csak kevésbé ismert Alekszandr Dugintól származott, a Krím annexiójával kezdődött és a dugini tervek szerint az Európai Unió és az Eurázsiai Konföderáció egyesülésével ért véget, mely birodalom természetesen orosz irányítás alatt kéne álljon és nyilvánvaló ellensége az Amerikai Egyesült Államok. A Krím elcsatolásán kívül semmi sem valósult meg a grandiózus, globális tervből, amin azért nem érdemes túlzottan csodálkozni, hiszen Oroszországon kívül senkinek sem állt volna érdekében ilyen világfelfordulást csinálni.

Ettől függetlenül az orosz külpolitika – a globális Dél államainak „támogatásával” kiegészítve – máig emlegeti ezt a sületlenséget végső célként, sőt, akár világuralmi elgondolásként is: Putyin például nem egyszer állította, hogy Oroszország kizárólag önmagával határos, de nem trianoni, hanem olyan értelemben, hogy minden föld a világon orosz és kész, azért, mert ő azt mondta – csak el kell foglalni. Mondjuk tekintve Moszkva afrikai ambícióit (melyek kezdenek visszaszorulni) tényleg úgy gondolhatják, hogy a szuahéliek is kozákok, csak nem tudnak róla, de majd jön Dugin és elmagyarázza nekik.

A másik „új világrend” Trumpé, ami annyiban különbözik csak az orosztól, hogy bár szintén az erő alapján áll, de a világ úgy általában nem Oroszországot illeti meg benne, hanem az Egyesült Államokat, melynek joga van bárki és bármi ellen okkal vagy ok nélkül hadat viselni nagy, bjútiful, arany flottájával, melynek még az első egysége sem készült el. Trump világrendjének lényeges eleme az ENSZ megszüntetése is, melynek helyébe saját Béketanácsát állítaná. Nos, az ENSZ valóban nem képes ellátni a feladatait, de a Trump által összehívott csapat sem tudja ez megtenni.

A harmadik fontos új világrend-javaslat az, amit most terjesztett elő szép csendben Kína. Ez megtartaná az ENSZ intézményrendszerét, de előttérbe helyezné a globális Dél országait is – élükön azonban mindenképpen Kínával. Akkor lássuk kicsit részletesebben is, hogyan nézne ez ki. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

Miközben a világ figyelmét a közel-keleti és az ukrajnai háborúk kötötték le, Peking a múlt héten átfogó nyilatkozatot tett közzé a világrend jövőjéről. A 45 oldalas fehér könyv, melynek címe „Igazságosabb és méltányosabb globális kormányzás: Kína elvei, javaslatai és intézkedései”, éppen akkor jelent meg, amikor a G7 is közzétette saját ajánlásait a globális ügyekről. Ez jelzi, hogy Kína a meglévő nemzetközi rendszer egyik – bár nagyon fontos – résztvevőjéből egy új globális rend megteremtőjévé kíván válni.

Könnyű lenne figyelmen kívül hagyni Peking újabb, igen hosszú politikai nyilatkozatát. A fehér könyv azonban nem azért jelentős, mert forradalmian új ötleteket tartalmaz, hanem azért, mert Peking régóta hangoztatott diplomáciai céljait egy koherens jövőképbe foglalja össze a globális kormányzás átalakítása érdekében. A fejlesztést, a biztonságot, a kultúrát, a technológiát és az intézményi reformokat egyetlen koncepcionális keretbe integrálja.

Lényegében a fehér könyv három, egymással összefüggő javaslatot fogalmaz meg. Először is: a világnak egy valóban többpólusú rend felé kellene haladnia. Másodszor, az Egyesült Nemzeteknek továbbra is meg kell maradnia a nemzetközi kormányzás központi intézményének. Harmadszor, a globális Délnek nagyobb befolyással kell rendelkeznie a globális szabályok és prioritások meghatározásában.*

*Ezek tehát az alapelvek, jegyezzük meg őket, mert ez a levesben a kő. Enélkül leves sincs.

Ezek az elképzelések egyértelműen a hatalom újrafelosztására szólítanak fel a jelenlegi nemzetközi rendszeren belül. A dokumentum azonban egy meglepő ellentmondást is tartalmaz. Miközben Kína egyre inkább a globális kormányzás reformjának szószólójaként és a multilateralizmus védelmezőjeként mutatkozik be, továbbra is vonakodik attól, hogy olyan mértékű pénzügyi forrásokat fordítson erre a célra, amelyeket általában a globális vezető szereppel társítanak.*

*Vagyis a világ országai (ahogyan a mesében az obsitos katona által becsapott nénike) a leves hozzávalóit maguk kell összeszedjék, Kína adta a követ, a fazekat, vizet, sót, borsot, paprikát, hagymát, krumplit, zöldséget, kolbászt, miegyebet már mi hozzuk, Kína csak kavargatja a zubogó ételt és mondja, hogy mire van még szükség, mert ő tud kőlevest főzni. Más kérdés, hogy voltaképpen mi főzzük az ebédet, csak ha elég ostobák vagyunk, ezt nem vesszük észre.

A fehér könyv megjelenésének időzítése nem véletlen. Olyan pillanatban adták ki, amikor Washington egyre kevésbé hajlandó vállalni a nemzetközi vezetői szerep terheit. Az Egyesült Államok továbbra is a világ leghatalmasabb országa, de a belpolitikai megosztottság, a nemzetközi jog nyilvánvaló figyelmen kívül hagyása a Trump-kormányzat részéről, valamint az adminisztráció és az elnök kiszámíthatatlan külpolitikai magatartása kérdéseket vet fel az amerikai vezetés jövőjét illetően a nemzetközi rendszerben.

Kína egyértelműen lehetőséget lát ebben. A fehér könyv többször is az ENSZ-központú rend védelmezőjeként pozicionálja Pekinget az egyoldalúsággal és a hatalmi politikával szemben. A múltbeli domináns hatalmakkal ellentétben, amelyek a korábban meglévő intézmények felforgatására törekedtek, Kína ragaszkodik ahhoz, hogy az ENSZ továbbra is nélkülözhetetlen maradjon. Az üzenet az, hogy a globális kormányzást nem szabad lebontani, hanem új egyensúlyt kell teremteni benne.*

*„Fogjunk össze és győzzünk!” „Fogjunk bizony, éljen a szövetség!” „Éljen, de a vezér mindenképpen én vagyok!” „Akkor fogjon veled össze a szebeni hóhér!”

Ez a szempont fontos. Peking nem az ENSZ alternatíváját javasolja (mint Trump, akinek Béketanácsa egyelőre tökéletes csődöt mondott). Inkább arra törekszik, hogy a meglévő rendszert oly módon alakítsa át, hogy az jobban tükrözze a mai hatalmi viszonyokat. Peking megítélése szerint az 1945 utáni rend nem tükrözi a mai világ helyzetét, amelyben a fejlődő országok adják a globális népesség többségét és a gazdasági teljesítmény egyre növekvő részét.

Ennek az új egyensúlynak a haszonélvezői a globális Dél országai lennének. Kína a dokumentum egészében úgy ábrázolja saját magát, mint ennek a széles körű érdekcsoportnak a tagját és legfontosabb képviselőjét. Kiemelt szerepet kapnak a fejlődő országok hangsúlyosabb képviseletére irányuló felhívások a nemzetközi intézményekben, valamint a globális döntéshozatalban való fokozottabb részvételre vonatkozó igények. Míg a globális Dél együttműködése hagyományosan a gazdasági fejlődésre összpontosított, a fehér könyv arra törekszik, hogy kiterjessze azt a globális ügyek más területeire is, beleértve a biztonságpolitikát és a technológiai fejlődést.*

*Csakhogy a globális Dél országainak nem csak a régi gyarmatosítókkal vannak kellemetlen tapasztalatai, hanem az újakkal is: Kína vagy Oroszország kicsit sem viselkedik humánusabban Afrikában – mely épp eléggé Délen fekszik globális szempontból – mint a franciák, britek, németek vagy pláne a belgák tették. Szóval nem világos, hogy most, mikor már túl vannak az első nagy pofonokon, miért cserélnének eben gubát.

Ez az üzenet sokak számára igen vonzó. Számos fejlődő ország már régóta azzal érvel, hogy a globális pénzügyi intézményeket és a szabályalkotási folyamatokat továbbra is aránytalanul nagy mértékben befolyásolják a fejlett gazdaságok. Az, hogy Kína a befogadásra és a képviseletre helyezi a hangsúlyt, olyan vélt vagy valós sérelmek miatt is visszhangra talál egyes körökben, amelyek messze túlmutatnak Kína legszűkebb partneri rendszerén.

A nemzetközi ügyekben betöltött vezető szerephez azonban nem elegendőek az ötletek és a retorika. Erőforrásokra is szükség van.

Történelmileg a nemzetközi rend minden fontos alakítója jelentős árat fizetett ezért a szerepért. A második világháború után az Egyesült Államok a Marshall-terv keretében finanszírozta Európa újjáépítését, támogatta a nemzetközi intézményeket, garantálta a biztonsági megállapodásokat, és globális közjavakat biztosított szövetségeseinek. Akár pozitívan, akár negatívan ítéljük meg az Egyesült Államok vezető szerepét, azt hatalmas pénzügyi kötelezettségvállalások támasztották alá.

Kína fehér könyve ezen a téren észrevehetően kevésbé konkrét. Kiterjedten beszél az elvekről, az együttműködésről és az intézményi reformokról. De nincsenek jelentős új pénzügyi kötelezettségvállalások benne, amelyek elősegítenék ezeknek az ambícióknak a megvalósítását.*

*Mondtam én, hogy kőleves. Vagy kolhoz. Adjunk össze mindent, amink van, Peking majd irányít minket, de legalábbis elveszi, amit összeadtunk, aztán nagyon jó lesz. Akinek meg nem tetszik majd ez a nagyon jó, azt átnevelik kínai módszerrel.

Ez a hiányosság különösen szembetűnő, tekintettel Kína saját gazdasági helyzetére. A lassuló növekedés és a technológiai fejlődésre irányuló belföldi törekvések korlátozták Peking hajlandóságát arra, hogy költséges külföldi kötelezettségvállalásokat tegyen. A kormány által irányított „Egy öv, egy út” kezdeményezésre fordított monstre kiadások korszaka véget ért, és helyébe egy óvatosabb megközelítés lépett, amely kisebb, célzottabb projektekre összpontosít.

Ennek eredményeként úgy tűnik, hogy Kína az ambíció és a visszafogottság között ingadozik. Egyre inkább kitölti az amerikai visszavonulás által – akár szándékosan, akár kényszerűen – teremtett diplomáciai űrt, de egyelőre nem tűnik hajlandónak vállalni a hegemón vezetéssel hagyományosan járó költségeket.

Lehet azonban, hogy Kína éppen így szeretné. A kínai döntéshozók már régóta hangsúlyozzák, hogy Kína nem törekszik hegemóniára, és nem várható el tőle, hogy átvállalja azokat a felelősségeket, amelyeket korábban az Egyesült Államok viselt.*

*Bocsánat, de kételkednék Peking politikájának önzetlenségében. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy egészen egyszerűen hülyének akarja nézni a világot. Még, hogy nem törekszik hegemóniára... csak gazdasági, politikai, katonai és minden egyéb téren.

Ez azt jelenti, hogy a fehér könyvet esetleg nem a múltbeli amerikai vezetéshez viszonyítva kellene értékelni. Peking nem egy „Marshall-terv 2.0”-t javasol, és nem is kínálja fel, hogy hatalmas pénzügyi átutalások vagy korlátlan biztonsági garanciák révén finanszírozza a globális rendet. Ehelyett mintha egy másfajta befolyásolási formát követne: egy olyant, amely a múltbeli fejlesztési tapasztalataiban és a meglévő intézményi legitimitásában gyökerezik.

Ebből a szempontból nézve a fehér könyv kevésbé a pénzügyi hegemóniáról szól, sokkal inkább a normatív hatalom kiterjesztésével foglalkozik. Kína arra törekszik, hogy meghatározza, hogyan gondolkodjanak mások a szuverenitásról, a fejlődésről, a biztonságról és a hatalom elosztásáról a nemzetközi ügyekben. Célja nem feltétlenül az, hogy felváltsa az Egyesült Államokat a közjavak világszintű fő szolgáltatójaként, hanem az, hogy újradefiniálja azokat az elveket, amelyek szerint ezeket a javakat irányítják és elosztják.*

*Igen, mint a téeszelnök. Annak is a legfőbb támasza a párttitkár, az definiálja az elveket.

A multipolaritás, az ENSZ központi szerepe és a Globális Dél álláspontjának ismételt hangsúlyozása azt a törekvést tükrözi, hogy új politikai szókincset alakítsanak ki egy olyan nemzetközi rend számára, amelyben Kína vezető diplomáciai szerepet tölt be.

Hogy ez a stratégia sikeres lesz-e, nem csupán az elképzelések vonzerejétől függ. A normatív vezetéshez végső soron hitelességre van szükség, amely gyakran kézzelfogható kötelezettségvállalásokon alapul. A fehér könyv azt mutatja, hogy Kína egyre magabiztosabban terjeszti a globális kormányzás jövőjéről szóló vízióját. Az azonban továbbra is bizonytalan, hogy Peking hajlandó-e – vagy képes-e – a növekvő normatív ambícióit a megvalósításukhoz szükséges gazdasági és államvezetési eszközökkel párosítani.

Jelenleg Kína a nemzetközi rend új narrratíváját kínálja a világnak - és semmi többet. A kérdés az, hogy biztosítja-e majd azokat az eszközöket is, amelyekkel ez a rend valósággá válhat.

Ezért mondom tehát, hogy ez egy kőleves, annak is a rosszabb fajtája. A magyar népmese kőlevesétől ugyanis jól lakik a ravasz obsitos katona is, aki előáll az ötlettel és a becsapott nénike is, Kína kőlevesével csak Peking tudná megtölteni a hasát.

Talán előállhatnának valami jobb ajánlattal, ilyen átverést már láttunk. Igaz, a konkurencia ötletei sem vonzóbbak.

Szele Tamás