Külpolitika

Meglehetősen ambivalens érzéseim vannak a Washington Post elemzésével kapcsolatban, mely Észak-Korea fegyverkezéséről szól. Az okozza a kétségeimet, hogy ugyan nagyon alapos eszmefuttatást olvashatunk – de csupa olyasmiről, aminek még a létezésére is kevés bizonyíték van, a minőségére, mennyiségére meg egyenesen semmi. De lássuk, mit ír Michelle Ye Hee Lee a rangos világlapban Kim Dzsongun fegyver

Kérem, én most hagytam abba a finomkodást. Ez az a sajtótörténeti pillanat, amikor a Pesti Srácok sikeresen feltalálta a médiában alkalmazható nukleáris lószerszámot és azon nyomban farba is durrantotta magát vele, most pedig körbe-körbe szaladgál és azt kiabálja – gyanúm szerint – hogy remekül érzi magát, pont így akart tenni.

A Meduza és a Der Spiegel érdekes elemzést adott közzé: ha annak idején, még a kilencvenes években felveszik Oroszországot a NATO-ba, most finoman szólva is másként nézne ki a világ politikai térképe. Lássuk először, mit mond a cikk.

Különös, de figyelemre méltó ellentmondásra világít rá a Moscow Times (és eredetileg a The Hill) hasábjain Alexander John Motyl amerikai történész és Oroszország-szakértő. Nevezetesen arra, hogy habár Oroszország Ukrajna elleni háborúja jelenleg mintha a Donbássz hovatartozásáról szólna, a valódi győztes mégis az az állam lesz, amelyik majd elveszíti ezt a régiót. Hogy is van ez?

Körülbelül így kéne kezdődjön egy adás a titokzatos UVB–76 nevű orosz adón. Mely tökéletes értelmetlenségeket sugároz, azonban ettől elég sokan megijednek. Vegyünk egy példát a WIRED magazin írása alapján.

Ha összehasonlítjuk az amerikai és a magyar belpolitikai folyamatokat, kétségtelen, sőt, kétségbeejtő hasonlóságokat vehetünk észre. Mindkét kormányzat legelkötelezettebb hívei, legmegbízhatóbb „harcosai” és szavazói a szélsőjobboldaliak, csakhogy az ő barátságuknak ára van – bár ezt az árat egyelőre mindkét állami vezetés szívesen megfizeti, hiszen egy húron pendülnek a híveikkel. Akkor is, ha id

Érdekes dolog találgatni a hipotetikus Putyin-Zelenszkij négyszemközti találkozó helyszínét, már csak azért is, mert tegnap Lavrov orosz külügyminiszter a leghatározottabban leszögezte, miszerint ilyesmi nem lesz, sőt, nem is készülnek rá, ugyanis lehetetlen. „No, ha már Lavrov is cáfolta, akkor van esély rá, hogy megtartsák” – gondolhatták az orosz ellenzéki Versztka szerkesztőségében és alaposan

Most, mikor a világ attól zeng, hogy hol és mikor fog találkozni Putyin és Zelenszkij valamiféle békekötés céljából, felnőtt emberek vesznek össze azon, hogy ez történhet-e Budapesten, és ha igen, miért nem, mi gondolkodjunk el egy kicsit azon a Moscow Times nyomán, hogy mi lesz, ha ez a Nagy Randi elmarad? Mi akadálya lehet ezeknek a tárgyalásoknak? Nos – elég sokféle előkerülhet, ha a felek is ú

A világ most – teljes joggal – az ukrajnai fejleményekre figyel, holott nagyon érdekes dolgok zajlanak a posztszovjet térség más területein, például a Kaukázusban is. Röviden szólva, úgy néz ki, hogy az Egyesült Államok lenyúlta a Zangezur-folyosót, és ezt Moszkvának tétlenül kell néznie, ha jót akar – igaz, Teheránnak még lehet pár szava az amerikai befolyás növekedéséhez a térségben.

Ha valaki azt kérdezné, mi a különbség az orosz és az ukrán csodafegyver között, azt mondanám, hogy az orosz hiperszonikus, nukleáris, cifra pitykés, átviteles, mindenképpen tökéletes, az ukrán viszont realistább, nincsenek sosem látott-hallott képességei, ellenben megvalósítható. És hogy mi az orosz és az ukrán csodafegyverekben a hasonló? Az, hogy egyik sem létezik, vagy amelyik létezik, az nem

A világ a Trump-Zelenszkij-EU találkozó eredményeit várja komoly balsejtelmek közepette, a magyar külügyminiszter kocsmai szintű szópárbajt vív ukrán kollégájával (bár tapasztalataim szerint – és kocsmológiából bármikor doktorálhatnék! – ezzel a modorral minden tisztességes italmérésből kidobnák), Putyin „béketervét” pedig még egyes felnőtt emberek is komolyan veszik a jelek szerint.

Egészen érdekesen kezd alakulni Donald Trump Amerikájának társadalma. Amikor március végén a szövetségi jogrendszernek fittyet hányni kívánó „szabadságvárosokról” írtam, még nem sokan hittek nekem, sőt, volt, aki rám támadt azzal, hogy beteges dolgokat fantáziálok – hiába jelöltem meg a cikkben a forrásaimat, a linkeket nem volt hajlandó megnyitni az úr, egyszerűbb volt engem anyázni nyilvánosan.

Mivel ma reggelre nem tört ki a béke a Trump-Putyin csúcstalálkozó következtében, sőt, semmi sem tört, se be, se ki, érdemes most egy olyan jelenséggel foglalkoznunk Andrej Percev elemzése nyomán, amiről majdnem megfeledkeztünk a Nagy Alaszkai Békeláz miatt. Jelesül azzal, hogy Oroszországban kezd leállni a lakossági kommunikáció.

Mióta – az ellenzék erős megosztása útján – győzött Grúziában az oroszbarát Grúz Álom párt, az új kormány minden erejével azon dolgozik, hogy megakadályozza az ország egyébként már tervbe vett európai uniós csatlakozását és politikáját minél jobban közelítse Moszkva céljaihoz. A Kreml emberei rátették a kezüket Grúzia legnagyobb televíziós csatornájára is.

Kérem, tévedtem, amikor tegnap azt hittem, ezen a héten már csakis Alaszkáról lesz szó úgy a honi, mint a külföldi sajtóban. Találgatásokban persze nincs hiány, ezek a magyar kormánymédiában főként Orbán Viktor világrengető diplomáciai fontosságát taglalják, de konkrét hír csak annyi akad, hogy a tárgyalások helyszíne nem a tegnap említett síparadicsom, hanem az Anchorage-i katonai támaszpont lesz

Ma kedd van, és úgy kell kalkuláljunk, hogy ezen a héten már másról nem is nagyon lesz szó – ha csak meg nem nősül a pápa vagy nem szállnak le a földönkívüliek, pávatollal a fenekükben – mint az alaszkai csúcstalálkozóról. Péntekig azért, mert nem tudjuk, mire számíthatunk, miben egyeznek ott meg Ukrajna és Európa nélkül, péntek után meg azért, mert már tudni fogjuk.

Előre szólok: embert próbáló olvasmány következik. Az utóbbi évek egyik legérdekesebb viselkedéspszichológiai kísérletéről van szó, ami – egy dokumentumfilmnek indult. Valószínűleg Elliot Aronson óta ez a legfontosabb esemény a társadalomtudományok történetében, bár a jelenség értelmezését nem kéne elsietni.

Egy világ találgatja most, mi fog történni jövő pénteken az alaszkai csúcstalálkozón. Nekem baljós előérzetem van, semmi jóra nem számítok, hiszen még az sem biztos, hogy Zelenszkij elnököt egyáltalán meghívják-e azokra a tárgyalásokra, amelyeken Ukrajna sorsa felől akarnak dönteni – sőt, Európa sorsa is eldőlhet bizonyos mértékben akkor és ott, márpedig az eldöntött tény, hogy uniós vezetőket egé

Téeszelnöknek csúfolja a fél világ külseje, műveltsége és szokásai alapján, de a belarusz autokratának ennek ellenére megvannak a maga módszerei: tegnap este és ma reggel majdnem bolondot csinált még belőlem is. De csak majdnem. Az öregedő zsarnokokat és rendszereiket bemutató sorozat részeként ma Aljakszandr Lukasenkáról és az ő kisded játékairól lesz szó.

Ma nem az autokratákat bemutató cikksorozat folytatódik a Zónán, nem hagytam fel azzal sem, csak nehezen gyűlnek az adatok Khameneiről, akit viszont vétek volna kihagyni a listáról – ellenben fájdalmasan aktuálissá vált egy három évvel ezelőtti írásom, tehát megpróbálom összehasonlítani az akkori és a mai helyzetet, nem megfeledkezve a régi írás fogadtatásáról.