Az nem is kérdés, hogy ma az alapvető élelmiszerek árának szabályozásáról kell beszélnünk, ez az elmúlt huszonnégy óra legfontosabb híre, csak kicsit döcögős lesz ez a merengés, mert közben zajlik a kormányinfó, és fél szemmel lesem azt is, ha valami fontos hangzik el, beleszövöm az írásba.

Sírva kérném az illetékeseket, hogy fogadják meg a tanácsomat: ne gömb alakú üvegcirkuszt tessék építeni Budapesten a Nyugati mellé, hanem bolondokházát, arra sokkal nagyobb, mondhatni égető a szükség. De ki vagyok én, hogy hallgassanak rám?

Ma nemigen lesz időm még a magam dolgát se írni, de ez azért kikívánkozik. Körülbelül tizenegy éve – amióta disznóormányomat beledugtam ezekbe a dolgokba – nem vagyok képes ésszel felfogni, hogy miért kell a politikai kommunikációban sablonokhoz ragaszkodni.

Azért valamit, jelesül az újságírást mégis egész jól művelheti a nem-kormánypárti sajtó, erre két jelből következtetek: egyrészt, mert bizonyos, nagyon kormánybarát körök akkor sem tudják néhányunk után csinálni, ha megfeszülnek – nyomják, erőltetik, de ami kijön, az szánalmas űrgyűrűfütty csupán a szent célhoz képest – másrészt meg már kezdik egészen komolyan követelni, hogy ne írjunk.

„Már csak egy milliárd (sic!) év van hátra a légkör oxigén tartalékából.” A 168 óra is írhat hülyeségeket, rossz helyesírással, jó, nem most, hanem három hónapja.

Kérem, a jelek szerint nincs mese: Békés Márton a jövő Szakács Árpádja. Csak a réginél könnyebben kezelhetőbb, jobban kézre áll, nem hajlamos az elszabadulásra és nem szorul be sorozatlövés közben, meg nem melegszik túl a csöve.

- Jó, hogy itt vagy, Antal. Látod, amit én látok?

Kicsit meglepődhettek tegnap a jó budai polgárok és budapesti újságcsinálók, mert titokzatos események zajlottak az esti, majd éji homályban, melyeket akkor még senki sem tudott megmagyarázni, most már mintha derengene valami, de a megoldástól egyelőre messze járunk.

Ma újból Kazahsztánnal kell foglalkoznunk, hiszen fontos hírek érkeztek az ország sorsával kapcsolatban, de aztán, ha nem változik meg gyökeresen a helyzet, bele kell nyugodnunk a megváltoztathatatlanba.

Egy fiatal párnak útközben elfogyott a benzinje. Megálltak egy erdőszélen, és várták, hogy valaki arra járjon. Némi idő után meg is jelent egy régi autó, benne egy öregúrral. A fiú leintette, és kért tőle egy kis benzint. Az öregúr a fejét csóválta.

Folytassuk hát Kazahsztán szomorú történetét, mert messze nincs még vége a KBSZSZ alakulatainak bevonulásával – ellenkezőleg, a tragédia még csak most kezdődik. Bár eddig sem komédiát láttunk, valljuk meg. De a jelek szerint most következik a megtorlás.

Rossz hírek jönnek Kazahsztánból, nagyon rosszak – és nem lehetetlen, hogy a világ többi részére is nagyon rossz dolgok következnek belőlük.

Sokféleképpen lehet értékelni a jelenleg is zajló kazahsztáni eseményeket, nevezhetjük őket felkelésnek, lázadásnak, forradalomnak, esetleg, ha a rezsim pártján állunk, zavargásnak, fosztogatásnak, ezt majd az idő dönti el annak függvényében, hogy ki győz az események végén, lehet ebből utólag bármi is – de nézzük inkább, miért történik, ami történik.

Tökéletesen megértem bármelyik miniszterelnök-jelölt-aspiráns nehézségeit. Egyfelől, mert ez a poszt körülbelül akkora súllyal bír, mint mondjuk az ókori Róma harmadik korszakában, az Imperium Romanum idején a „császárjelölt” bírt, például Claudius esetében, akit úgy nagyjából onnét kotortak elő, ahonnét a hősidőkben Antall Józsefet.

Épp volna miről írni, bőven volna, az ember legszívesebben el is tenne pár témát ínségesebb időkre, mikor kötéllel fogjuk a hírt a kocsmában, de nem lehet, a hír romlandó áru, pár nap a szavatossági ideje.

Ma akkor csinálom a dolgom, gondoltam. Hát kérem, én naiv vagyok, mindig is az voltam. Bedőltem én mindenkinek és mindennek, vagyis magamnak. Úgy tizenöt-tizenhat évesen egy cigánylány felajánlotta a Margitszigeten, hogy jósol a tenyeremből.

Ez a mai írás nem lesz túl népszerű, nem is szánom annak, ugyanis a Halálról fog szólni. Igen, Homonnay Gergely elhunyta kapcsán, akivel ismertük egymást, de nagyon felületesen, tehát most nem fogom személyes barátomként emlegetni, hiszen nem volt az.

Azt már látom, hogy nem lesz unalmas év az idei. Minden lesz, csak szürke és egyhangú nem, viszont baromi fárasztónak ígérkezik, meg kell hagyni.

Nem mintha örülnék neki. Nem mintha nem örülnék neki. Van, amikor az embernek csak az orra hegyéig kell látnia. És van, amikor hiába akar, mégis tovább lát.

Jellemző, hogy az év utolsó írását pontosításnak kell szentelnem: két napja megpróbáltam összefoglalni a 2021-es év eseményeit úgy, ahogy – vagy hatvan-hetven komolyabb hír jött össze, de az írás megjelenése óta folyamatosan jutnak eszembe azok a történetek, amiket kihagytam.