A mai második rész kicsit hosszú lesz, de meggyőződésem, hogy érdemes elolvasni. Ez egy orosz újságíró utolsó szó jogán, a bíróságon elmondott beszéde, aki politikai okokból, pontosabban háborúellenességért ítéltek el. Szerencsére „csak” közmunkát kapott, és két évi eltiltást az internettől, de épp elég az egy újságírónak: mintha két évre eltemetnék az embert elevenen.

Nézzünk szembe a tényekkel: az ukrán hadsereg valószínűleg kivonul Bakhmutból. Nem azonnal, nem pánikszerűen menekülve (az orosz szokás volt Harkiv alatt), de ha tovább romlik a város helyzete, nincs minek védeni. Tegyük hozzá: Bakhmutnak mostanra alig van néhány lakosa, azok maradtak ott, akik egyébként is az oroszokat várták, most lehet részük bennük, kiélvezhetik a megszállás összes „örömét”.

Irán még mindig a megmérgezett diáklányok ügyétől zeng, a friss jelentések szerint legalább ezerkétszázan eshetek áldozatul az ismeretlenek által elkövetett merényleteknek, bár szerencsére csak egyetlen halálesetről tudunk. Ráadásul mindenki tudott a gáztámadásokról, a kormánynak mégis négy hónapjába tellett, míg ímmel-ámmal, de pár napja utasítást adtak a nyomozásra.

A tegnapi brjanszki incidensből egyelőre még nem lett hadüzenet, de semmi akadálya annak, hogy holnapra vagy a jövő héten elfajuljanak a dolgok: mivel az akció résztvevői finoman fogalmazva is kétes figurák, nem zárnám ki, hogy az egész végső soron orosz provokáció volt, egy lehetőség kialakítása, amivel aztán vagy élnek, vagy nem.

Ma van annak a napja, hogy az iráni hírek szinte kizárólag a diáklányok megmérgezéséről fognak szólni, ami nem véletlen. Ez az aljas bűncselekmény még abban a velejéig korrupt és bigott rendszerben is annyira elképzelhetetlen, hogy legyen bár akármekkora a nyomor és a jogfosztottság, mindenki csak ezzel képes foglalkozni.

Vágjuk belé a fejszénket abba a nagy fába, amit ez a mai második rész jelent, még ha kicsit későre jár is: nem ígérek sem egyszerű magyarázatot, sem könnyed szórakozást, kicsit nagy a tétje ennek a mai játéknak, például az, hogy hadat üzen-e az Oroszországi Föderáció Ukrajnának. És sajnos nagyon kevés megbízható információnk van arról, mi történt valójában.

Megint különös helyzetben van a krónikás, ugyanis, mint már többször jeleztem, az ISW napi jelentései a lehető legpontosabbak és több forrásból ellenőrzöttek, azonban pont ezért – mindig van egy nap késésük. Az alább közölt jelentést például tegnap greenwichi idő szerint este hatkor zárták le, így aztán nem is tartalmazhatja a mai eseményeket, melyek a Brjanszki Területen játszódtak le.

Iránban a népharag hullámai egyre magasabbra csapnak: az emberi jogok sérelme, a szegénység, a téli hideg, a nyomor, a korrupció, a brutális elnyomás és a környezetszennyezés is elegendő volna ahhoz, hogy a rendszer változását és a vezetés vesztét kívánja majdnem mindenki, de az iskoláslányok (és időnként fiúk) megmérgezésének ügye már mindenkit felháborít.

Sem az oktatás, sem az egészségügy nem rövid távú befektetések, különösen az előbbi. Sokat kell rájuk költeni, különösen az utóbbira. Lehetnek rentábilisak, de nem ebben az azonnal lefölöző rendszerben, nem az államon – ami a lefölözés katalizátora – keresztül magánvagyonokba csorgatva, és szintén hosszú távon.

Ez a mai második rész kicsit rendhagyó lesz, ugyanis találkoztam egy rövid, de érdekes tanulmánnyal a Europe's Edge-en, a Center for European Policy Analysis online folyóiratában arról, hogy a világot most megváltoztatni akaró „szuperhatalmak”, az orosz medve és a kínai sárkány hol is helyezkednek el világunkban, azt ismertetem.

Hogy tömör legyek, ha ez orosz offenzíva, én éneklő kanonok vagyok. Márpedig hivatalosan ez a métereket ide-oda araszoló, bár rengeteg emberéletbe kerülő maszatolás állítólag dicső támadások sorozata, aki nem hiszi, olvasson RIA Novosztyit. Hinni akkor sem fogja, de legalább látja majd, hogyan kell eladni franciakrémesnek a lócitromot. Mert erről van szó.

Iránban tüntetnek a fiatalok és tüntetnek az öregek, tüntetnek a diákok, a tanárok és a nyugdíjasok, férfiak és nők, szülők és gyermekek, egyáltalán, mindenki tüntet az ajatollahokat és a biztonsági erőket kivéve, ugyanis mindenkinek egyformán felkopik az álla. Az országban alig van már élelmiszer, a kikötők előtt horgonyzó hajók viszont tele vannak vele, csak nem lehet őket kirakni.

A mai második részben körülnézünk kicsit Putyin elnök háza táján. Ez részben szó szerint értendő, a valdaji rezidenciája is érdemel némi figyelmet, másrészt megtudunk némely apróságokat az anyagi és családi viszonyairól, és higgyék el: ez nem intimpistáskodás, van az a szint, ahol már a magánügy is bőven közügy.

A harcok folytatódnak, de döntő összecsapásokról, területi nyereségekről vagy veszteségekről nem beszélhetünk, viszont az orosz haderőreform töretlenül zajlik, mert azt így, háború idején a legjobb lebonyolítani, mikor máskor tennék? Az átszervezések minimum népszerűtlenek, sőt, már van új támadási taktika is, sokkal izgalmasabb, mint a régi volt.

Amint az vérható volt, ma szó szerint hírdömping érkezett a két nap pihenő után újra munkába álló CTP-től, melynek alapján elmondható: Iránban kiújultak a tiltakozások, demonstrációk, és idén még nem látott szintet értek el. Ami nem csoda, hiszen van baj elég, és a legáltalánosabbal – az inflációval – a kormány látványosan nem is hajlandó foglalkozni.

Ebben a mai második részben újból Andrej Szoldatov és Irina Borogan egyik írását veszem elő, azt mutatja be ugyanis a szerző – és az ő nyomán én is – hogy mi a helyzet az orosz munkaerő-piacon így, mozgósítások után és előtt? Mi lenne, hozzák vissza szép alaposan a régi Gulág-rendszert, amit Szolzsenyicintől Dancig Baldajevig és Juz Aleskovszkijig annyian bemutattak nekünk.

Hétfő van, ilyenkor a megszokott harctéri jelentés is épp csak a legfontosabb hírekre szorítkozik, az ISW – ha csak nem zajlanak sorsdöntő események az első vonalban, és most nem zajlanak – ilyenkor elméleti napot tart, és érdemes az írásaikra odafigyelni. Kiderül, hogy a hadtudomány mennyire interdiszciplináris, mennyire összefügg más tudományokkal.

Az iráni rendszer krízise tovább folytatódik, hiszen tegnap óta nem történt semmiféle csoda, ami helyrehozta volna a sok évtized alatt elkövetett hiba- és baklövés-sorozatot, ami az országot jelen, siralmas állapotába taszította. Mondjuk nehezen is lehetne ilyen mirákulumot elképzelni, meglepően sokoldalú kéne legyen, ahogy az ország válsága is kiterjed az élet minden területére.

Ebben a mai második részben érdekes témát fogok kóstolgatni – nagyon mélyen nem megyek bele, ugyanis jelenleg kevés a kutatási anyagom hozzá, akad ugyan, de nem elegendő, hosszabb írást is érdemelne a téma. Az FSZB mágiájáról és mágusairól lesz szó, akik azonban nem is mindig ezoterikus eszközökkel dolgoznak.

Minden jel arra mutat, hogy a „kínai béketerv” nevű diplomáciai-dezinformációs művelet zátonyra futott és elsüllyedt abból a szempontból, hogy Biden elnök egyértelműen elutasította, feltéve azt az egyszerű kérdést, hogy mi köze van Kínának ehhez a konfliktushoz, mely határaitól messze zajlik? Semmi, bár a „béketerv” Ukrajnát magát is ki akarta hagyni a tárgyalásokból, melynek határain belül zajlik