Nos, akkor most már minden részlet világos – ennek a merényletkísérletnek az esetében. Tekintve azonban Oroszország terrorháborúját Európa ellen, érdemes megjegyezni a brigantik neveit. Fogadni mernék, hogy nem utoljára hallunk róluk.

Ha lesz háború, annak a mottója Európa részéről nem lehet más, mint az, hogy ha megdobnak kővel, dobd vissza mennykővel.

Zvincsuk Stirlitznek képzelte magát és eszerint viselkedett. El is fogták, érdemei szerint. Rövidesen a Rybar teljes hálózata következik.

Hogy ezek után minek nevezzük az AUR-t – szektának, MLM-vállalkozásnak vagy bűnszövetkezetnek – az már ízlés kérdése, de ekkora hatalma a tagsága fölött annak idején tán még a Román Kommunista Pártnak sem mindig volt. Ami mindezek tudatában belép ebbe az egyletbe: megérdemli a sorsát. Rabszolga lesz, méghozzá önként.

Ha egyszer megváltozik az orosz világ – amire, belátom, kevés az esély, hiszen Moszkóviában fennállása óta nem volt soha még elviselhető kormányzat sem, nemhogy jó, demokratikus vagy rátermett – azért mégis ezeket a toborzókat, ezeket az emberi hiénákat kell majd kivinni elsőként a frontra. És ha épp nincs háború, az se baj: két csapatra kell osztani őket, aztán harcoljanak egymással.

Oroszország veszélyes játékba kezdett, mert magának akarja az egész Fekete-tengert. Kérdés, hogy mit szól majd ehhez a török, bulgár és román flotta.

Tulajdonképpen adott egy ötletet ez a terv. Ha egy egész atomerőművet fel lehet küldeni a Holdra, miért ne lehetne felküldeni az orosz, amerikai és kínai kormányokat is, mindenestől? Ha valahol, ott aztán vagy megtanulnák az együttműködést, vagy belepusztulnának a környezeti viszonyokba.

Ha és amennyiben viszont mégis megjelennének a földönkívüliek, ráadásul Washingtonban, mindent el kell követni annak érdekében, hogy ne találkozhassanak Donald Trump elnökkel. Ha ez mégis megtörténne, évszázadokig kéne magyaráznunk, hogy tévedésről volt szó, mi mégis értelmes lények vagyunk.

Az ASAT-fegyverek léte arra is komoly figyelmeztetés, hogy a technikai civilizáció sokkal könnyebben sebezhető, mint azt általában gondolnánk – és nélküle már nem vagyunk képesek fennmaradni.

Azért az ördög se gondolta volna pár évvel ezelőtt, hogy valamikor Moszkvában fogják kitervelni az afrikai háborúkat, azért, hogy Európában drága legyen a közlekedés és a teherszállítás – és ezzel együtt minden árucikk.

Szegény XIV. dalai lámának (akivel egyébként két alkalommal személyesen is beszéltem az 1990-es években) az élete se volt könnyű, de a halála még annál is nehezebb lesz. Hát lehet így meghalni, ha nem hagyják az embert? Pláne, ha élő isten?

Csak vége lesz ennek a háborúnak egyszer, és hazakullog az utolsó megszálló orosz katona is. Sajnos azonban ez nem holnapra várható – addig is örüljünk annak, aminek lehet.

Mindenesetre most már legalább tudjuk, hol tart az orosz jövő. Úszik a Volgán lefelé. Egyelőre senki sem tud kiszállni belőle. Valószínűleg zátonyra fut.

Mindenesetre azt tanácsolnám a magyar pénzintézeteknek, hogy a jövőben kerüljék el messzire a jótékony, ortodox orosz oligarchákat, míg jól van dolguk. Minek a macera?

Tiszteljük a hírszerzőket és az elemzőket, mert az ilyen jelentéseket még elolvasni és megérteni sem könnyű, lefordítani pláne nem az: képzeljük el, micsoda munka lehetett megírni.

Minden jel arra mutat tehát, hogy a siker és a békekötés záloga Ukrajna kitartása és bátorsága. Reméljük, ha idén nem is, de legalább jövőre eljön a győzelem órája is.

Míg az orosz hatóságok szerint Kijev a bűnös – hiszen ehhez ragaszkodnak, körömszakadtáig is – remény sincs a valódi gyilkosok, felelősök és szervezők megbüntetésére.

A szomorú helyzet az, hogy a valóság már senkit sem érdekel ebben az ügyben. Mindenki eldöntötte, mit hisz, mit tart Harp és Trump kapcsolatáról, egyfajta amerikai mítosszá vált, és majd pár év múlva kiváló hollywoodi romantikus filmet forgatnak belőle, hogy vígjáték lesz-e vagy dráma, az meg a félidős választásokon dől el. Javaslom, hogy legyen tragikomédia.

Sose feledjük Helmuth von Moltke híres tételét, mely szerint nincs haditerv, amely túlélné az ellenséggel való első harcérintkezést.

Valamikori, nagyon kedves, sajnos már megboldogult főszerkesztőnőm egyik legtöbbet hangoztatott mondása jut eszembe, akkor szokta elővenni, ha valami borzalmas hibát látott egyik-másik sajtó(vég)termékben: „Ez valaha egy szakma volt...”