#Moszkva

Elég nehéz hét vége felé közeledünk, melynek az volt a jellegzetessége, hogy pont a külpolitika miatt nem lehetett tisztességesen foglalkozni a külpolitikával. Hol arról volt szó, hogy lesz Budapesten „békecsúcs”, hol arról, hogy nem lesz, aztán beütött október huszonharmadika, mint a jégeső a vetésbe, egyszerűen idő sem volt foglalkozni például al-Sharaa moszkvai tárgyalásaival.

Kétségtelen (és eléggé elkeserítő), hogy a szélsőjobboldali AfD a német belpolitika egyik vezető erejévé válhatott, annak ellenére, hogy akárcsak a román AUR, koalíciós karanténban van, egyetlen más parlamenti párt sem hajlandó vele szövetségre lépni vagy akár csak hivatalosan is tárgyalni. Most azonban – leginkább oroszbarátságuk miatt – választaniuk kell, nem folytathatják úgy tovább a politizál

Optimista olvasóimat ki kell ábrándítanom: nem látszik reális lehetőség egy békeszerződésre Ukrajna és az Oroszországi Föderáció között, Donald Trump minden közvetítése dacára – vagy talán pont amiatt. Viszont előbb vagy utóbb lesz ilyesmi, de mi biztosítja azt, hogy Oroszország be is fogja tartani, amit aláírt? Semmi, eddig is csak azt tartották be, amihez kedvük volt, és azt se örökké.

Holnap hivatalosan is meg fogjuk tudni a cseh parlamenti választások eredményét, de a közvélemény-kutatások alapján annyit már most is tudhatunk, hogy semmi jóra nem érdemes számítani: Orbán és Fico után újabb „euroszkeptikus” kormányfő kerül hatalomra az Európai Unióban: Andrej Babiš. És ez bizony – mint a The Insider elemzése is mutatja – nagyon rossz hír.

A Zóna már többször foglalkozott a közelgő moldovai választásokkal és főként az azokra gyakorolt orosz befolyással, de azzal még nem, miért is annyira fontos ez a fordulópont annak a kis országnak az életében. Ezt elemzi Rasmus G. D. Hardt, Jens Vesterlund Mathiesen és Magnus Blechingberg Rixen a Riddle: Russia tanulmányában, melyet az alábbiakban mutatok be.

Mindenekelőtt szeretném emlékezetünkbe idézni, hogy Moldovában egy hét múlva országgyűlési választásokat tartanak. Ne tessék felnyögni, hogy „már megint”, ugyanis tavaly csak elnökválasztást tartottak és népszavazást az uniós csatlakozásról – ezt igen-igen szoros eredménnyel ugyan, de elbukták az oroszbarát erők, melyek most meg kívánják tartani a visszavágó mérkőzést.

A huszonegyedik századi autokráciák kezdenek a legsötétebb misztika felé fordulni, igaz, a huszadik századi totális rendszerek mintáját követik – legalábbis így veszi észre Niels Marquard, a Die Zeit kulturális rovatának szerkesztője, akinek írását a The Moscow Times közli. Érdemes pár percet szentelni a gondolatainak.

Ne tekintsük a Digitális Polgári Köröket vagy a Harcosok Klubját, ezek nevetséges kisvállalkozások. Képzeljük el, hogy a magyar állam betiltja az összes közösségi oldalt, üzenetküldő alkalmazást, csevegőt és elektronikus levelezőprogramot, amit nem tilt be, annak lehetetlenné teszi a működését és cserébe a saját, finoman szólva is alig működő, ám univerzálisnak mondott alkalmazását ajánlja.

Meglehetősen ambivalens érzéseim vannak a Washington Post elemzésével kapcsolatban, mely Észak-Korea fegyverkezéséről szól. Az okozza a kétségeimet, hogy ugyan nagyon alapos eszmefuttatást olvashatunk – de csupa olyasmiről, aminek még a létezésére is kevés bizonyíték van, a minőségére, mennyiségére meg egyenesen semmi. De lássuk, mit ír Michelle Ye Hee Lee a rangos világlapban Kim Dzsongun fegyver

A Meduza és a Der Spiegel érdekes elemzést adott közzé: ha annak idején, még a kilencvenes években felveszik Oroszországot a NATO-ba, most finoman szólva is másként nézne ki a világ politikai térképe. Lássuk először, mit mond a cikk.

Most, mikor a világ attól zeng, hogy hol és mikor fog találkozni Putyin és Zelenszkij valamiféle békekötés céljából, felnőtt emberek vesznek össze azon, hogy ez történhet-e Budapesten, és ha igen, miért nem, mi gondolkodjunk el egy kicsit azon a Moscow Times nyomán, hogy mi lesz, ha ez a Nagy Randi elmarad? Mi akadálya lehet ezeknek a tárgyalásoknak? Nos – elég sokféle előkerülhet, ha a felek is ú

A világ a Trump-Zelenszkij-EU találkozó eredményeit várja komoly balsejtelmek közepette, a magyar külügyminiszter kocsmai szintű szópárbajt vív ukrán kollégájával (bár tapasztalataim szerint – és kocsmológiából bármikor doktorálhatnék! – ezzel a modorral minden tisztességes italmérésből kidobnák), Putyin „béketervét” pedig még egyes felnőtt emberek is komolyan veszik a jelek szerint.

Mivel ma reggelre nem tört ki a béke a Trump-Putyin csúcstalálkozó következtében, sőt, semmi sem tört, se be, se ki, érdemes most egy olyan jelenséggel foglalkoznunk Andrej Percev elemzése nyomán, amiről majdnem megfeledkeztünk a Nagy Alaszkai Békeláz miatt. Jelesül azzal, hogy Oroszországban kezd leállni a lakossági kommunikáció.

Mióta – az ellenzék erős megosztása útján – győzött Grúziában az oroszbarát Grúz Álom párt, az új kormány minden erejével azon dolgozik, hogy megakadályozza az ország egyébként már tervbe vett európai uniós csatlakozását és politikáját minél jobban közelítse Moszkva céljaihoz. A Kreml emberei rátették a kezüket Grúzia legnagyobb televíziós csatornájára is.

Kérem, tévedtem, amikor tegnap azt hittem, ezen a héten már csakis Alaszkáról lesz szó úgy a honi, mint a külföldi sajtóban. Találgatásokban persze nincs hiány, ezek a magyar kormánymédiában főként Orbán Viktor világrengető diplomáciai fontosságát taglalják, de konkrét hír csak annyi akad, hogy a tárgyalások helyszíne nem a tegnap említett síparadicsom, hanem az Anchorage-i katonai támaszpont lesz

Téeszelnöknek csúfolja a fél világ külseje, műveltsége és szokásai alapján, de a belarusz autokratának ennek ellenére megvannak a maga módszerei: tegnap este és ma reggel majdnem bolondot csinált még belőlem is. De csak majdnem. Az öregedő zsarnokokat és rendszereiket bemutató sorozat részeként ma Aljakszandr Lukasenkáról és az ő kisded játékairól lesz szó.

Az elöregedő politikai vezetőket bemutató sorozatunk második részéhez értünk, és míg tegnap Kínáról volt szó, ahol a helyzet fenyegető ugyan, de nem kritikus, ma Moszkvát és Vlagyimir Putyint vesszük górcső alá, mivel arrafelé az állapotok rosszak, de legalább reménytelenek is. Az elemzésben Andrej Percev írását veszem alapul, melyet tegnap közölt a Moscow Times. Pikírt kommentárjaimat szokás szer

Az orosz ellenzéki Dozsgy tévé volt főszerkesztője, Mihail Zygar sommásan kifejtette véleményét a The New Yok Times hasábjain az orosz–amerikai viszony problémáiról. Hoppá... gondoljunk csak bele, hogy milyen hatást keltett volna ez az első mondat olyan 1986–87 körül! Ha leírta volna valaki, vagy börtönbe kerül, vagy – ami valószínűbb – gumiszobába.

Moldováról akkor szokott beszélni a világsajtó, amikor vagy baj van ott, vagy baj készülődik. Most épp a második esetről van szó: habár a Kreml nem sikerült megszerezze a választásokon a befolyást az ország felett, még nem adta fel a próbálkozást, egymás után állítja a maga oldalára a kis ország eredetileg is erősen oroszbarát oligarcháit és korrupt politikusait. Ezekre az áldatlan állapotokra hív

Röviden szólva: az Aeroflot a földre kényszerült. Majdnem összes járatát le kellett állítania, amire a második világháború óta nem volt példa, és nagyon valószínű, hogy az Oroszországi Föderáció egy ideig civil légiközlekedés nélkül marad, ami egy ekkora országban, ahol alig vannak járható közutak és mostanság már a vasútközlekedés is akadozik, felér egy elemi csapással. De lássuk, a Meduza alapjá