Katonapolitika

Ha Iránban nem lett volna háború, a régi rezsim nézne szembe a régi problémákkal. Ha sikerül a rendszerváltás – ami Turmp és Erdogan miatt maradt el – egy új rezsim kéne szembenézzen új problémákkal. Ezzel szemben most ebben a semmilyen állapotban, ami se háború, se béke, a megújuló régi rezsim néz szembe régi és új problémákkal egyaránt. És ezeknek a problémáknak a legnagyobb részét saját magának köszönheti.

A Krím most borotvaélen táncol – és kétoldalt is éles pengék várják a bukását. A tánc már nem tart sokáig.

Láthatjuk tehát: pompás hely a császár kertje, de Putyin is kezd rájönni, hogy nem jó soká lakni benne. Csakhogy kiszökni már nem képes.

A légi és a vízi drónok után tehát szolgálatba állnak a földiek is – ez csak idő kérdése volt. Hogy ez jó vagy rossz dolog-e arra annyit lehet mondani: míg nincs rájuk szükség, mindegy is, mikor már szükség van rájuk, örüljünk, ha vannak. És ha nekünk vannak, nem az ellenségnek.

Donald Trumppal most vigyázni kell, mert a Grönland nevű hintaló nélkül ment haza és ilyenkor nyűgös. Iránnal is megint összerúgta a port. Azért remélhetőleg meglesz Európa nélküle is valahogy.

Most össze kell fognunk és minden erőnket meg kell feszítenünk. Még szerencse, hogy Európa legnagyobb hivatásos hátramozdítója már hivatalát vesztette, mert képes lett volna kifocizni Magyarországot az alakuló európai védelmi szövetségből. Valószínűleg ez is volt a terve.

Teheránban temetni veszélyes, de az igazi tánc majd csak a ceremónia után várható. Meglehet, a vártnál is több lesz a halott.

Mindenesetre a jelek arra mutatnak, hogy a Castro-rezsimnek vége – de egyelőre korai lenne még ünnepelni Havannában: lehet, hogy szabadabb lesz az élet, de egyúttal szegényebb is.

A háborúban nem az a legfőbb cél, hogy Dávid minél nagyobbat üssön Góliáton. Elég kisebbet is ütnie: csak tudnia kell, mikor és hol lesz a leghatásosabb a csapás. Mikor az óriást már nem bírják a lábai: orra esik, bármennyire is akar még harcolni.

Ha most nekiállunk rendbe hozni a környezetet, talán pár évtized múlva élhetőek lesznek a körülmények. Ha nem állunk neki, akkor viszont pár év múlva már nem lesz panasz rájuk – mert nem lesz, ki panaszkodjon.

Úgy tűnik, az orosz haditengerészet megkapta a parancsot, hogy sürgősen pofoztassa fel magát bárkivel. Hogy aztán a pofont lehessen visszaadni.

Putyinnak ebben a helyzetben azonnal tárgyalásokat kellene kezdeményeznie, és legalábbis tűzszünetet kéne kötnie, kerül, amibe kerül.

Ez egy kőleves, annak is a rosszabb fajtája. A magyar népmese kőlevesétől ugyanis jól lakik a ravasz obsitos katona is, aki előáll az ötlettel és a becsapott nénike is, Kína kőlevesével csak Peking tudná megtölteni a hasát.

Mindenesetre erre a történetre is igaz, ami az összes többi kémügyre: senki sem mond benne igazat, még véletlenül sem, és senki sem az, akinek látszik.

Ghalibaf azt mondta, ellenségeit bolondnak teremtette Alláh. Van a dologban valami, bár talán nem mindegyiket. Mindenesetre az, aki a történtek után Donald Trumpra rábíz bármit, ami bonyolultabb egy kutyasétáltatásnál, tényleg bolond.

Ezek azok a főbb problémák, amikkel a jövendő brit miniszterelnöknek szembe kell néznie – fogalmazzunk úgy, hogy bármennyit is kap, nem lesz túlfizetve.

Moszkva tehát ég – a világ pedig aggodalmak közepette várja ennek következményeit.

Egyet mondok ezek után: meg vagyunk mi áldva a szorosokkal is, a nagyhatalmakkal is, a kis országokkal is meg a világkereskedelemmel is, mindenestől.

Maradjunk annyiban, hogy ezt a kérdést most már el kell dönteni, és még az sem kizárt, hogy nem katonai, hanem gazdasági úton oldódik majd meg

Az egészen bizonyos ugyanis, hogy a harcok kezdetekor senkinek nem volt az a célja, miszerint Iránban a hatalmat a vallási fanatikusok kezéből átjátssza a militarista vallási fanatikusokhoz, de valahogyan (főként a teljesen alkalmatlan amerikai vezetés hibájából) mégis így sikerült.