hadügy

A játszma sokesélyes, de úgy tűnik, a leggyengébb lapja az Iszlám Köztársaságnak van, a második legrosszabb leosztás a rendszer politikai ellenzékének jutott, a harmadik a Forradalmi Gárdának – minden más játékosnak erősebbek a kártyái.

Nem kéne hagyni, hogy egész nyomorgó országok terroristákat és szélhámosokat (ne feledjük a Jemenben kiadott „politikai programot”) gondoljanak hősnek és megmentőnek. Most kéne lépni ez ügyben, míg nem késő.

Fogalmunk sincs, milyen lesz az iráni holnap, csak abban lehetünk biztosak, hogy lesz. És erre jobb felkészülni. Vegyünk számításba minden, esetleg most még váratlannak tűnő fordulatot. Ne feledjük: Iránban nem európaiak élnek.

Béke nincs Afganisztán és Pakisztán között, de háborúnak csak péntektől nevezik még ők maguk is a helyzetet.

Nagy háború kezdődött ma és meglehet, hogy sokáig fog tartani. Az biztos, hogy fordulatokban gazdag lesz.

Gyönyörű lenne, ha a kubai titkosszolgálat véletlenül megbuktatná a saját kormányát.

Genfben tárgyalnak az amerikaiak és az irániak. Arról az uránról, ami vagy van, vagy sem. Vagy megegyeznek, vagy sem. Ha nem tudnak megegyezni, vagy lőni fognak, vagy sem. Az egész történetben egyetlen dolog bizonyos: az, hogy tárgyalnak.

Ezek után már emberi közreműködés vagy utasítás sem lesz szükséges a tökéletes zsarnokság létrehozásához. Az Anthropic még választhat: vagy segít ennek a megteremtésében, vagy felszámolják valamilyen módon és a kérdést megoldja Musk az ő kis Grokjával.

Sztálinnak Berijája volt, Nazarbajevnek Tokajevje, Madurónak Dalcy Rodrigueze, Khameneinek Laridzsánija van. De vajon ki lesz Laridzsáni Laridzsánija? És lesz-e egyáltalán Laridzsániból állami vezető?

Érdekes tehát a dilemma: bombázás vagy blokád, háború vagy béke? Mivel jár jobban Kuba?

Libanonban csak arra lenne tehát szükség, hogy az állam állam legyen, a kormány kormányként viselkedjen és az ország szövetségesei is támogassák ezt.

„Ha a világ rigó lenne, Kötényemben ő fütyülne, Éjjel-nappal szépen szólna, Ha a világ rigó volna.”

Stirlitz forogna a sírjában, ha valaha is élt volna, de Abel ezredes, Kim Philby és Richard Sorge örök álma biztosan nyugtalan.

Így toborozzák hát a ruszkij szoldátot, így áll össze a világverő orosz ármádia. Éhezőkből, nyomorgókból, csapdába csalt nyomorultakból.

Egyelőre itt tartunk, lufi kilőve, El Paso-i légtér megnyitva, lézer kölcsönadva, kartellek egymás hasát fogják a röhögéstől, a határőröknek meg kéretik hét végén, ha eltávra mennek, a fegyvertárból nem kiadni a gyalogsági páncélosokat gyorstüzelő gépágyúkkal, mert még a végén meglátnak az utcán egy kisgyereket nyalókával, kartell-főnöknek nézik, és szitává lövik az egész elővárost mindenestől, amilyen kis óvatosak.

Észak-Korea csendben van ugyan, de nincs békében egy kicsit sem. Rosszban töri a fejét, akárki meglássa.

Sokat lehetne vitázni a moldovai semlegesség helyes és helytelen értelmezéséről, mégis azt mondanám: ezt nem a szakértők fogják eldönteni, és nem is a választópolgárok, hanem sajnos félő, hogy a kialakulófélben lévő történelmi-politikai helyzet. Ne legyen igazam.

Meglátjuk, mi történik. Egy biztos: Alekszejevet szitává lőtték ma reggel, és nem lesz könnyű megállapítani, hogy melyik haragosa tehet erről.

A közepes csapásmérő drónrajok jelentenék a háború végét és a hadászat jövőjét? Vagy igen, vagy nem. De nem árt felkészülni arra, hogy szükségünk lehet rájuk, nem is sokára. Igen, Európában is.

Nézetem szerint nem lesz polgárháború az Egyesült Államokban, már csak azért sem, mert ahhoz ellenség is kéne. És ha az ICE lenne ez az ellenség, ha nekik jutna ez a szerep, a másik félnek már nyert ügye is van. Az első sorozattól a világnak szaladnak.