Katonapolitika

Optimista olvasóimat ki kell ábrándítanom: nem látszik reális lehetőség egy békeszerződésre Ukrajna és az Oroszországi Föderáció között, Donald Trump minden közvetítése dacára – vagy talán pont amiatt. Viszont előbb vagy utóbb lesz ilyesmi, de mi biztosítja azt, hogy Oroszország be is fogja tartani, amit aláírt? Semmi, eddig is csak azt tartották be, amihez kedvük volt, és azt se örökké.

Nagy dolgok várhatóak az Arktiszon – hiszen már önmagában az is nagy dolog, hogy olvad a jégsapka, egyre több vízterület válik hajózhatóvá, egyre több tengerfenéki zóna kutathatóvá, de az Oroszországi Föderáció egyenesen hatalmas terveket dédelget ezzel az övezettel kapcsolatban, melyre természetesen teljesen rá akarja tenni a kezét. Hogy aztán miket is terveznek Moszkvában a sarkvidékre, azt a Ja

Kísértett a gondolat, mikor tegnap fél füllel végighallgattam Pete Hegseth és Donald Trump quanticói beszédeit – valóban fél füllel, ugyanis még a fülhallgatóm egyik csatornája is megadta magát ennyi őrültség hallatán – hogy lefordítom szó szerint mindkét szónoklatot, de aztán, mikor ma délben megtaláltam a leiratokat, rájöttem, hogy egyrészt ilyen terjedelemben senki sem olvasná végig az elmebajt

Seregszemlét – vagyis inkább katonai parádét – idén láthattunk már hármat is, Washingtonból (ha ugyan azt annak lehetett nevezni), Moszkvából (az sem volt valami híres) és legutóbb Pekingből, de tábornokszemlét még az öregapám sem látott, főleg azért, mert nincs. A kis országoknak kevés a tábornoka ahhoz, hogy ha össze is hívják őket, az látványos legyen, a nagy országok tábornokai meg sokan vanna

Mindig mondtam, hogy az európai politikát földrajzi szempontból kilométerek, azonban a valóságban fényévek választják el a Közel-Kelettől. Mikor megbukott az Asszád-rezsim, általános volt az öröm Európában, és egyes helyeken azonnal el is kezdték visszavonni a szíriai menekültek tartózkodási engedélyeit azzal, hogy „vége a zsarnokságnak, mehettek haza”. A szíriaiak ebben nem voltak olyan nagyon bi

Mikor augusztus huszadikán hivatalosan is bemutatták az ukrán „Flamingo” szárnyas rakétát (melyet azóta harci körülmények között is teszteltek), a magyar közvélemény szokás szerint megoszlott: volt, aki örült ennek a fordulatnak, mások kétségbe vonták az eszköz létezését is, megint mások pedig csak legyintettek azzal, hogy ilyen madár úgy sincs.

Időről időre érdemes komolyabban is utánanézni az orosz hadiipar helyzetének, ugyanis ha a harcoló felek által közzétett információkra hagyatkozunk, valahogy mindig nagyon furcsa eredmények jönnek ki. Ezért is jött kapóra a Novaja Gazeta Evropa tanulmánya, mely meglehetősen semleges és tárgyilagos alapon kezeli a kérdést. 

Mindenekelőtt szeretném emlékezetünkbe idézni, hogy Moldovában egy hét múlva országgyűlési választásokat tartanak. Ne tessék felnyögni, hogy „már megint”, ugyanis tavaly csak elnökválasztást tartottak és népszavazást az uniós csatlakozásról – ezt igen-igen szoros eredménnyel ugyan, de elbukták az oroszbarát erők, melyek most meg kívánják tartani a visszavágó mérkőzést.

Tudom, ezzel az írással eleven parazsat gyűjtök a saját fejemre, de mégis, úgy érzem, kötelességem megírni. Ez egy tanulmány, amit Dan Diker közölt a The Insiderben, és sajnos nem tudok mást mondani: egyetértek vele. Izraelben a „kétállami megoldás” elképzelhetetlen, elég ránézni a térképre – de akkor miért erőltetik?

Ha nem követnek el merényletet Charlie Kirk ellen, minek következtében az Egyesült Államok épp most ismerkedik meg a sztálini csisztka fogalmával, most a világpolitika egyik alapkérdése lenne Donald Trump drogháborúja Venezuela, illetve sokkal inkább a korrupt és aljas Maduro-rezsim ellen. De a helyzet másként alakult, jóllehet ettől még a drogellenes hadművelet továbbra is központi kérdés, csak é

Kamcsatka meg még messzebb. Persze minden attól függ, hogy mitől messzebb: Honolulu Kamcsatkától durván hatezer kilométer, míg az amuri körzet Ukrajinka légibázisa az ukrajnai harci zónától pedig nem kevesebb, mint nyolcezer kilométerre fekszik légvonalban, Kamcsatka és Csukcsföld még messzebbre esik. Innen is tudjuk, hogy nem mindegy: Honolulu vagy Kamcsatka. Más okokból sem az, de ezeket itt és

Nem gondoltam volna, hogy maga Bayer Zsolt lesz az, aki megvilágítja az elmémet egy Marx-idézet kapcsán. Azt mondta ugyanis a szakállas Marx úr vagy elvtárs (bár nekem is van szakállam, de nem akkora, mint neki volt, biztos azért nem értettem a szavait), miszerint az ember a kommunizmusban „reggel vadász, délben halász, este kritikai kritikus”. Ezt már gyermekkoromban is rejtélyesnek találtam.

Az ukrajnai helyzet megoldása érdekében lázas semmittevés folyik világszerte. A nagyhatalmak már nem is próbálnak egyezkedni, mióta Trump rájött, hogy az általa szorgalmazott békeszerződés kicsit bonyolultabb szerkezet lesz egy üveggolyónál, Putyin az időt húzza, Hszi Csin-ping üres szólamokat pufogtat – Európa pedig egy nagyon nehezen megvalósítható, talán irreális terven dolgozik, ami a jelenleg

A kínai fővárosban megtartották azt a katonai felvonulást, amit a világ egyik fele várt, másik fele meg tartott tőle, ugyanakkor nem lettünk sokkal okosabbak a látott műszaki csodáktól – ezek a parádék általában amolyan „haditechnikai divatbemutatók”, persze nem az egyenruha szabásáról szólnak, hanem ilyenkor szokták a nagyhatalmak bemutatni a legfrissebb szabású kis (és nagy) csipkés, habos-babos

Így, idézőjelben, ugyanis az, amire Ukrajna és Oroszország között sor kerülhet, csak a nevében lesz béketárgyalás, minden egyéb szempontból inkább szánalmas színjáték, ócska paródiája a valódi diplomáciának, legalábbis a jelenlegi esélyek szerint. Tatjana Sztanovaja, a Carnegie Endowment for International Peace munkatársa összefoglalta az eddig történteket és nem túl optimista.

Meglehetősen ambivalens érzéseim vannak a Washington Post elemzésével kapcsolatban, mely Észak-Korea fegyverkezéséről szól. Az okozza a kétségeimet, hogy ugyan nagyon alapos eszmefuttatást olvashatunk – de csupa olyasmiről, aminek még a létezésére is kevés bizonyíték van, a minőségére, mennyiségére meg egyenesen semmi. De lássuk, mit ír Michelle Ye Hee Lee a rangos világlapban Kim Dzsongun fegyver

Körülbelül így kéne kezdődjön egy adás a titokzatos UVB–76 nevű orosz adón. Mely tökéletes értelmetlenségeket sugároz, azonban ettől elég sokan megijednek. Vegyünk egy példát a WIRED magazin írása alapján.

Ha valaki azt kérdezné, mi a különbség az orosz és az ukrán csodafegyver között, azt mondanám, hogy az orosz hiperszonikus, nukleáris, cifra pitykés, átviteles, mindenképpen tökéletes, az ukrán viszont realistább, nincsenek sosem látott-hallott képességei, ellenben megvalósítható. És hogy mi az orosz és az ukrán csodafegyverekben a hasonló? Az, hogy egyik sem létezik, vagy amelyik létezik, az nem

A világ a Trump-Zelenszkij-EU találkozó eredményeit várja komoly balsejtelmek közepette, a magyar külügyminiszter kocsmai szintű szópárbajt vív ukrán kollégájával (bár tapasztalataim szerint – és kocsmológiából bármikor doktorálhatnék! – ezzel a modorral minden tisztességes italmérésből kidobnák), Putyin „béketervét” pedig még egyes felnőtt emberek is komolyan veszik a jelek szerint.

Ma kedd van, és úgy kell kalkuláljunk, hogy ezen a héten már másról nem is nagyon lesz szó – ha csak meg nem nősül a pápa vagy nem szállnak le a földönkívüliek, pávatollal a fenekükben – mint az alaszkai csúcstalálkozóról. Péntekig azért, mert nem tudjuk, mire számíthatunk, miben egyeznek ott meg Ukrajna és Európa nélkül, péntek után meg azért, mert már tudni fogjuk.