Kultúra

Azt én, kérem, tudom, mi érdekli most a művelt olvasóközönséget, de inkább csak egy viccel érzékeltetném.

Andrej Percev, a kiváló orosz újságíró az utóbbi években nem csak sebészi pontosságú elemzésekkel örvendezteti meg a közönséget, de heti hírlevéllel is, amiben az aktuális moszkvai és vidéki híreket ismerteti, sőt, a saját véleményét is hozzájuk teszi. A múlt heti összefoglalót mutatom be, és ahol lesz, ott én is megteszem a magam megjegyzését, szokás szerint csillag alatt, a bekezdés végén.

Amitől tegnap még csak tartottam, ma valóra vált, akik tegnap Amerikában polgárháborút és bosszút emlegettek, ma támadásba lendültek. Egy nap alatt még nem sikerült eljussanak a szó szerinti gyilkosságig, de karriereket már sikerült derékba törniük, sorsokat már sikerült tönkretenniük: ráadásul elhozták az Egyesült Államoknak a besúgás kultúráját.

Nap, mint nap láthatjuk, ahogy felnőtt, önmagukat eltartani képes emberek örvendeznek, ha baj éri őket, ünneplik, ha veszélybe kerülnek – azt tetszik gondolni, hogy ez nem mindennapos dolog? Dehogynem, például a kormánymédiában európai uniós és mindemellé magyar állampolgárok szoktak örömükben csujjogatni, ha az Uniót valami veszteség éri.

Legyünk pontosak, nem kizárólag a Facebookról van szó, hanem az összes komolyabb közösségi oldalról. Melyek már annyira közszükségletté váltak, hogy a nepáli nép fellázadt, mikor betiltották őket, bár a helyzet nem egészen arról szól, hogy csak a napi mémek és csevegések hiányoztak nekik: ellenkezőleg, sok minden ismerős lesz nekünk az eseményekből, túl sok minden... Lássuk, mit derített ki a Nova

Nem gondoltam volna, hogy maga Bayer Zsolt lesz az, aki megvilágítja az elmémet egy Marx-idézet kapcsán. Azt mondta ugyanis a szakállas Marx úr vagy elvtárs (bár nekem is van szakállam, de nem akkora, mint neki volt, biztos azért nem értettem a szavait), miszerint az ember a kommunizmusban „reggel vadász, délben halász, este kritikai kritikus”. Ezt már gyermekkoromban is rejtélyesnek találtam.

A huszonegyedik századi autokráciák kezdenek a legsötétebb misztika felé fordulni, igaz, a huszadik századi totális rendszerek mintáját követik – legalábbis így veszi észre Niels Marquard, a Die Zeit kulturális rovatának szerkesztője, akinek írását a The Moscow Times közli. Érdemes pár percet szentelni a gondolatainak.

Donald Trump második elnöki ciklusa elhozta az Amerikai Egyesült Államokba a vérbeli orosz abszurdot. Csisztkák, tisztogatások zajlanak az államapparátusban, koncepciós perek indulnak, emberek tömegét tartóztatják le kitoloncolás céljából, szóval Sztálin most elégedetten csettint a sírjában és szellemujjaival pipára gyújt.

Mint tudjuk, Okoska a többi törppel együtt Aprajafalván él, és maximum Hókuszpókkal gyűlik meg a bajuk, aki azonban van olyan jóindulatú, mint Putyin, és olyan éleselméjű is, mint Trump. De hol laknak azok a minden bizonnyal Okoskától származó törpök, akik a nyugati világból vándorolnak be teljesen vagy majdnem teljesen önként az Oroszországi Föderációba?

Ne tekintsük a Digitális Polgári Köröket vagy a Harcosok Klubját, ezek nevetséges kisvállalkozások. Képzeljük el, hogy a magyar állam betiltja az összes közösségi oldalt, üzenetküldő alkalmazást, csevegőt és elektronikus levelezőprogramot, amit nem tilt be, annak lehetetlenné teszi a működését és cserébe a saját, finoman szólva is alig működő, ám univerzálisnak mondott alkalmazását ajánlja.

Kérem, én most hagytam abba a finomkodást. Ez az a sajtótörténeti pillanat, amikor a Pesti Srácok sikeresen feltalálta a médiában alkalmazható nukleáris lószerszámot és azon nyomban farba is durrantotta magát vele, most pedig körbe-körbe szaladgál és azt kiabálja – gyanúm szerint – hogy remekül érzi magát, pont így akart tenni.

A világ a Trump-Zelenszkij-EU találkozó eredményeit várja komoly balsejtelmek közepette, a magyar külügyminiszter kocsmai szintű szópárbajt vív ukrán kollégájával (bár tapasztalataim szerint – és kocsmológiából bármikor doktorálhatnék! – ezzel a modorral minden tisztességes italmérésből kidobnák), Putyin „béketervét” pedig még egyes felnőtt emberek is komolyan veszik a jelek szerint.

Kérem, most jutottunk el arra a pontra, hogy magam sem vagyok képes megállapítani, mi a csoda is vizsgálódásom tárgya. Elöljáróban csak annyit jeleznék, hogy az öngyűlölet ebben a mai világban felesleges luxus, valóságos fényűzés, aminek semmi értelme – akad elég felebarátunk, akik őszintén, tiszta szívből, sőt, talán sportból is képesek gyűlölni az embert, minek segítsünk nekik?

Egy világ találgatja most, mi fog történni jövő pénteken az alaszkai csúcstalálkozón. Nekem baljós előérzetem van, semmi jóra nem számítok, hiszen még az sem biztos, hogy Zelenszkij elnököt egyáltalán meghívják-e azokra a tárgyalásokra, amelyeken Ukrajna sorsa felől akarnak dönteni – sőt, Európa sorsa is eldőlhet bizonyos mértékben akkor és ott, márpedig az eldöntött tény, hogy uniós vezetőket egé

Pillanatnyilag nincs semmiféle világszenzáció, így érdemes felidézni a The Insider nyomán azt a pillanatot, amely nem túl ismert, és amelyben összesen egy kilométer hiányzott ahhoz, hogy az elmúlt több, mint száz év világtörténelme gyökeresen másképp alakuljon. Például előfordulhatott volna, hogy Lenin elvtársat még 1918-ban főbe lövik, és egy jóval mérsékeltebb baloldal jut hatalomra Oroszországb

Kísértet járja be a Pesti Srácokat, Nicolae Ceausescu kísértete. Vagy nem tudom, mi zajlik náluk, de valami különös, misztikus jelenséggel lehet dolgunk, mert azt még megértem – ha el nem is fogadom – hogy a kormánylapok hazudnak, amennyiben szükségesnek találják ezt, akár maguk a munkatársak, akár a gazdáik, de azt képtelen vagyok felfogni, miért hazudnak akkor is, ha abból semmi hasznuk?

Zűr van most a nagy Kínában: bár az eset politikai jelentősége minimális, érdemes megemlíteni a Saholin kolostor főapátjának bukását, mert nem tanulság nélkül való. Arról szól, hogy nem csak a fák nem nőnek az égig, de a bambusznád sem, és hát nem mindegyik szerzetes méltó utódja Bódhidharmának. Adataim forrása a Meduza.

Most sem lennék Megafonos. Máskor sem – vannak szakmák, amikről az ember nem ábrándozik, senkit sem ismerek, aki gyermekkorában spanyol inkvizítor, japán kamikaze vagy magyar propagandista akart lenni – de most pláne nem. Ugyanis a Meta és az Európai Unió közötti koccanás következtében fel fog kopni az álluk, az egész üzleti és politikai modell megsemmisül.

Az alábbiakban következő írás a romániai PressOne hasábjain jelent meg, és az orosz propaganda ottani helyzetét elemzi, az orosz álhír-hadjárat hatásait, ami nem sokat változott az elmúlt kétszáz évben – bizony, nekünk is van mit tanulni belőle, ugyanis nem különbözik ám annyira egymástól ez a mi két népünk, kultúránk, mint azt sokan hiszik.

A héten elég sokat foglalkoztam az orosz külpolitikával, de már régóta nem esett szó az ottani kultúra és belpolitika híreiről. Pedig nagyon lényeges dolgok történtek ezen a téren is – vagy mondjuk inkább őket vérforralónak?